1. rész

Eszeveszetten futottam a sötét sikátorok közt cikázva, próbálom menteni nyomorult életem, és egy olyan helyet kerestem, ahol követőm nem talál meg. Mire megtaláltam egy romok közt elhelyezett házat, ahol egy ép fal nem volt, a háznak a fedése már már szakadna össze, és az ajtók is épp hogy a helyükön állnak. Berohantam a házba, és az első sarokba telepedtem le. Sötét volt, és a hold fénye sem szűrődött be annyira. Halk lépteket hallottam kintről, de nem mertem felállni sem, és tovább futni pedig főleg. Egyáltalán erő nem volt már a lábamban. Lihegésemet halkabbra vettem, hogy ne vegyen észre.

- Tudom, hogy idejöttél! Gyere elő! - kiabálta az pasi, aki egészen idáig követett. Féltem tőle, rettegtem, és ezt a helyzetet nem kívánom senkinek. Felhúztam lábaimat, és térdemre helyeztem állam, reménykedve, hogy nem talál meg. A lépteket egyre élesebben hallom, és tudom, hogy már a házban van. A sötétség minden embert megvakít, de mégsem teljesen. Az árnyékot épp hogy látom. - Nem bántalak, csak gyere elő. - ugyan nem láttam, de ebből a mondatából éreztem azt a szenvedélyt, hogy egyre jobban meg akar találni. A félelem már annyira bennem volt, hogy a szívem már a torkomban dobogott, és a szememben a könnyek is gyűltek. El akartam tűnni innen minél hamarabb, de egyszerűen nem tudtam. A tudat, hogy valami rossz fog ebből kisülni, nem hagyott nyugodni. Egyre szorosabban ragadtam meg nadrágom szárát, és a könnycseppek is végigfolytak az arcomon. Hirtelen a járkálás abbamaradt, és csak a csend volt körülöttem. Nem tudtam mit gondolni, vajon elment, és felhagyott a keresésemmel, vagy esetleg elbújt, hogy majd csak előjövök és rám veti magát. Halkan, észrevétlenül álltam fel, és közelítettem meg az ajtót, de hirtelen megragadta valaki a csuklómat.
- Megvagy. - vigyorgott a képembe a srác, aki követett. Tudtam, hogy ebből baj lesz. - Most szépen velem jössz. - a csuklómat olyan erősen szorította, hogy a vérkeringés is megállt bennem. Itt a vége. Kimentünk a házból, és egyenesen haladtunk tovább azon az útvonalon, ahol jöttünk. 

- Engedj el! - ordítottam fülébe, de ő szó nélkül ment tovább. - Ez fáj! - kiabáltam neki, de meg sem hallotta. Ezen az üres helyen egy ép ház nincs, ahol emberek laknának. Ez a hely, kívül van a városon, senki nem hallaná meg kiáltásom. - Segítség. - nyögtem ki gyengén ezt a szót, szinte magam sem hallottam. Soha nem fogok hazatérni. Minden reményem elszállt. Az eső hirtelen kezdett el esni, ami még rátesz egy lapáttal. Halkan sétáltunk tovább, de annyi kérdés van a fejemben, amire választ szeretnék kapni, de most jelen pillanatban köpni nyelni nem tudok. A lábam már fáj, és szinte rángat maga után. 

- Hoseok! - nevetett valaki mögöttünk, és hirtelen ráugrott a srác hátára, ezzel elengedve a csuklómat. Időm nem volt körbenézni, hogy hol vagyok, egyből futásnak eredtem, de nem sült el jól.

- Hoppá! Hova szaladsz? Innen nincs kiút kislány. - ütköztem neki valakinek. 3 srác fog engem körül, és kiutat tényleg nem találok. Végleg elszállt a remény, hogy valaha is kijutok innen. - Gyere. - fogta meg ismét a csuklómat a srác, akinek neki ütköztem, és berángatott egy olyan házba, ami szinte az erdő közepén helyezkedett el. A ház hatalmas, két szintes, bár elég régimódi. A bútorokkal éppen nem volt baj, de a fal kicsit kopottas volt. Leültetett egy székre, és kezemet hátul megkötözte elég erősen.
- Aish. - jeleztem fájdalmam, de nem hatott meg senkit. 

- Nahát nahát. - jött oda egy újabb srác, aki csatlakozott hozzánk. - Ki ő? - kérdezte a többi srácot, akik idáig rángattak el, majd mint egy áldozatot, kikötöztek.
- A nevét nem tudjuk, de majd mindjárt kiderül. - mosolygott az egyik, majd egy széket szembe velem helyezett el, és leült rá. - Hogy hívnak? - kérdezte, de mintha meg sem hallottam volna, csendben ültem tovább helyemen. - Kérdeztem valamit! - üvöltött rám, amire kicsit megrezzentem, és válaszolni nem akartam, de meg kellett tennem, ha nem akarok magamnak rosszat.
- Min. - mondtam, szinte alig hallhatóan. Fejemet le hajtottam, és a földet kezdtem fürkészni. Nem akartam ezt. El akartam innen tűnni, de nem lehetett. 4 sráccal vagyok bezárva, és ahogy érzem, egy darabig nem fogok tudni kijutni. A hideg rázott, és egyben izzadtam is. Az esőtől azt hiszem a lázam is felment, de nem akartam kimutatni, hogy gyenge vagyok.
- Rendben, Min. Remélem nem ijesztettünk rád. - mosolygott az előttem lévő. - Nem akarunk bántani, ne aggódj - még mindig a képembe vigyorogva. - De először meg kell benned bízzunk. Ha elengedünk, te perceken belül eltűnnél, ezért még pár napig így leszel. - mondta, majd felállított és bevezetett egy szobába. A falak fehérek voltak, a földön ruhák voltak szétdobálva, és az ágy megvetve. A csuklómról levették a kötelet, és ezzel enyhült a fájdalmam is. Amikor itt hagytak egyedül, leültem az ágy szélére. Körbenéztem az szobán, mindent alaposan megvizsgáltam, de csak a szememmel. Kintről beszélgetést hallottam, majd felállva azt ajtóhoz mentem, hogy kihallgassam őket.

- Jól van YoonGi. Ezt nagyon nem kellett volna. Mi értelme ennek az egésznek? - kicsit idegesnek tűnt a srác, és mondatából kiszűrtem, hogy ő ezt nem akarja, csak a YoonGi gyerek. Hát igen, szerintem sincs értelme. 

- Jó szórakozás, nem? - hangjából kivettem a vigyort, és ez egyre irritálóbb.

- SeokJin! - szólt egy másik srácnak, és innentől nem hallottam semmit, mert elmentek az ajtóból. Kicsit bántam. Leültem az ágyra, majd perceken belül hanyatt vágtam magam. Elgondolkozva mindenen, hogy mégis hogy jutottam ide, mi okból, és mikor fogok innen kijutni. Ezek mind csak kérdések amire nem hiszem, hogy minél előbb kapok választ. 

- Hello, a nevem SeokJin, és most velem jössz. - rontott be a szobába a srác, és ismét csuklómat szorítva rángatott ki a szobából. Meg sem tudtam szólalni, csak húzott maga után, és én próbáltam vele lépést tartani. Néha meg - meg botlottam, de őt nem érdekelte. A fürdőszobába vezetett, ahol megmutatta hol kell zuhanyozni. Bezárta maga mögött az ajtót, én pedig körbenéztem, van e valahol tiszta ruha, de semmi. 

- Bocsánat, de esetleg tiszta ruhát tud valaki hozni? - kiabáltam át az ajtón, válasz pedig nem érkezett. Leültem a zuhany kabin szélére, és vártam, hátha valaki szolgáltat egy tiszta ruhát. Körülbelül fél órát vártam, de aztán meguntam, és muszáj voltam beállni a zuhany alá. Langyos vizet engedtem magamra, és 10 perc alatt kész is voltam. Egy törölközőt tekertem magam köré, és mivel más lehetőségem nem volt, elkezdtem ütni az ajtót, hogy kész vagyok. Erre rögtön ajtót nyitnak. Hát persze. Miért is ne. Amint ajtót nyitott, ismét megragadott, és a szoba felé hurcolt.
- A ruhák a földön. Nyugodtan válogathatsz. - és ezzel a mondatával magamra hagyott. 

- De ezek férfi ruhák. - szóltam utána, de ezt már meg sem hallotta. Hát jól van akkor. Kiválogattam a hozzám illőket, és magamra kaptam, majd ismét az ágyon terültem el. 

- Jól van, én vagyok a vezető, Nam Joon. És amit mondok, azt úgy is fogod csinálni. - hangja mély volt, és ijesztő. Utána jött még 6 srác, amiből már 4et láttam. Kicsit megijedtem. Egyre többen vannak.

- Mivel egy darabig itt leszel, bemutatom neked őket. Ő itt mellettem YoonGi, aki a legtöbbet lesz veled. Ne hogy félreérts, de valakinek vigyázni kell rád. Aztán a másik oldalamon a fekete hajú srác, Jimin. A sötétebb barnás srác, itt a hátamnál SeokJin, de vele már találkoztál, aztán Hoseok, aki elhozott ide, gondolom őt is ismered már. Aztán itt a kicsi, a JungKook, és végül TaeHyung. - mutatott sorba mindenkit, de a neveket nem igazán tudom megjegyezni még. 

- Rendben, de miért az éjszaka közepén kell ez a cirkusz? - ásítottam el magam véletlenül, és ismét hanyatt dőltem. Nem figyeltem semmire, és senkire. A takarót magamra húztam, és becsuktam a szemem. A srácok még mindig bent voltak, és figyelték cselekedetem. Pár perc múlva kivonultak, és bezárták maguk mögött az ajtót. 

Reggel a nap sütött be az ablakon, amire szerencsésen fel is keltem. Kidörzsöltem szememből a fáradtságot, majd felálltam, és ismét ruha után kutattam. 

- Segítsek? - szólalt meg valaki mögöttem. Nam Joon volt, a vezető, akit ha nem fordulok meg, mély hangjáról megismertem. - Szép alakod van nagyon, és a hajad is szép hosszú. Megfigyeltelek ám. - mosolygott idétlenül, én pedig egyre távolodtam tőle. 

- Hogy kerültél ide? - kérdeztem tőle, mert tényleg nem tudtam. Este mindenki kiment. Ezek szerint túl mélyen aludhattam. 

- Azt hiszem az én házamban oda megyek ahova csak szeretnék. - válaszolt, és egyre közeledett felém. Belebotlottam a falba, és innentől már nem tudtam hova menni, ő pedig csak egyre közeledett és közeledett. Mikor már teljesen elém lépett, közelebb hajolt, és megragadta csuklómat. 

- Hoseok.....jól eltalálta az ízlésemet. - suttogott a fülembe, majd helyet változtattunk, és ő volt a falnál. Egyenesen tolt az ágy felé. Megijedtem. Én erre még nem vagyok kész. Hirtelen az ágyon találtam magam hanyatt, és szemtől szembe egymással Nam Joonnal. Felém térdelt, és közeledett felém. Megéreztem ajkaimon a puha párnáit, majd ízlelőjével próbált áttörni, de nem engedtem neki. Kezeimet a fejem fölé tette, és szorosan fogta. Nem engedett el. Fényes nappal. Még megértem, ha este alvás közben megerőszakol, de reggel. El sem hiszem. 

- Engedj el! - kiabáltam rá, de mintha a falnak beszélnék. Kapálóztam, és próbáltam lábaimmal rugdosni őt, hogy engedjen el, de kezeimet egyre erősebben fogta. 

- Nam Joon! - jött be valaki a szobába, amire ő rögtön elengedett. - Fejezd be.

- Hoseok. Nem mondom, szép egy lánykát hoztál ide nekem. Nem akar....engem. ENGEM! - ordított, majd elhagyta a szobát. Kicsit megnyugodtam, de felülni még nem bírtam. A szívem még hevesen vert az ijedtségtől, és vártam, hogy valaki megnyugtasson. Ez az ember pont jókor jött. Becsuktam szemeim, és próbáltam magam nyugtatni. Levegővételem a normális szintet elérte, majd lassan felültem az ágy szélére. Hoseok engem figyelt, és kimenni pedig nem szándékozott.
- Hallottam, hogy kiabáltál, ezért bejöttem, hogy minden rendben van e. - szólalt meg.

- Miért jöttél be? Miért segítettél egyáltalán? Eddig te voltál, aki ide hozott, és te voltál aki üldözött engem. Miért segítettél? - utolsó mondatomat szinte már alig hallhatóan mondtam. Háttal voltam neki, szemébe nem akartam nézni. Vártam, hogy válaszolni fog, de nem tette. Ahelyett, hogy elmondta volna, inkább kiment. Itt hagyott egyedül. Ez a reggel szörnyű volt. Átöltöztem, majd próbáltam az ajtót nyitni, de zárva volt. Elkezdtem ütni az ajtót, hogy engedjenek ki. Sikeresen valaki - YoonGi - ki is nyitotta az ajtót.
- Ki szeretnél jönni? - nézett rám.

- Igen. - mondtam, majd elállt az utamból. Elindultam egyenesen a konyhát keresve. Ez a ház nagy volt, de hamar meg lehet tanulni a tájékozódást. Láttam, hogy Nam Joon ül az asztalnál, és falatozik. Odamentem hozzá, majd helyet foglaltam. Csendben ültünk egymás mellett, én arra vártam, hogy majd bocsánatot kér, de nem igazán erőlteti meg magát az ilyenekben úgy tűnik. Jimin, aki a reggelit csinálta, elém rakott egy tányért, amin rántotta volt. Elég jól nézett ki, és biztos finom is. Elkezdtem enni, de valaki hátráltatott ebben.

- Ami a szobában történt..... S...sajn....sajnálom. - nyögte ki Nam Joon. Egy kicsit megnyugodtam, és tovább ettem a reggelim. A számat elhagyta egy apró mosoly, amire szinte mindenki felfigyelt. 

- Nahát nahát. - jött oda SeokJin is. - Nem mond minden nap ilyeneket a vezetőnk, szóval érezd magad különlegesnek. 

- Beszélni akarok veled! - jött oda Hoseok. 

- Én nem akarok veled beszélni. - válaszoltam, de őt ez nem érdekelte. Ismét megragadott, és a szobába vitt. 

- Elmondom miért is hoztunk ide téged. Illetve hoztalak ide. Nam Joon, egy perverz állat. Nos, nagyon vigyázz vele, és ha még egyszer próbálkozni fog, csak kiabálj. Más dolgod nincs is. Ne hagyd magad, próbáld őt elkerülni. A reggeli sajnálata csak egy látszat, hogy még egyszer próbálkozzon. Nem te vagy az egyetlen akit idehoztunk. 5 éve ezt csináljuk. Mindig hozunk ide egy lányt, akit megerőszakol, ezzel érzi jól magát. A volt barátnője megcsalta, és ezzel úgy érzi, helyre hozhat mindent. De nem. És hogy ezt miért mondom el neked? Mert tudom ki vagy, és nem akarom, hogy veled ez történjen. Én tényleg nem akarlak bántani, és nem is foglak, csak kérlek, nagyon vigyázz. - fejezte be meséjét. Sokként ért, hogy egy ilyen ember ilyet tegyen egy lánnyal. 

- Hogy érted azt, hogy tudod ki vagyok? És akkor miért nem viszel vissza oda, ahol amúgy is lakok?  - kérdeztem vissza, miután felfogtam mindent.
- Az mindegy, majd egyszer talán megtudod. Mindent meg fogsz tudni, de most csak tedd azt amit mondok, rendben?  És még valami. Kimegyünk vissza a konyhába, te nevetni fogsz, és megnyalod ajkaid mindenki előtt. - mondta, majd megragadta ismét karomat.

- Mi? Miért? Én nem..... - fogta be a számat, és tovább rángatott ki a konyhába. El kellett játszanom ezt, de hogy miért, fogalmam sincs. Amikor odaértünk, hangos nevetésbe kezdtem, majd ő is utánozott. Megnyaltam szám szélét, és mindenki ránk figyelt. Ez az erőltetett nevetés nekem nem megy.
- Hoseok.... ugye nem? - állt fel Nam Joon, és neki esett Hoseoknak. Remélem nem gondol semmi rosszra. Amíg ők ketten lerendezik egymást, én elkezdtem keresni a kijáratot. A többiek úgy is őket nézik, most nem figyelnek rám. Láttam egy ajtót, amihez odaszaladtam, majd a kilincset megragadva nyitottam ajtót. Pechemre zárva volt.

- A fenébe. - mérgelődtem magamban. Tényleg nincs kiút. 

- Ezt kicsit elnézted szépségem. - nevetett valaki a hátam mögött, de inkább azt az opciót választottam, hogy maradok a helyemen, és inkább nem fordulok meg. Remegtem az idegességtől, legszívesebben elrendezném őket, de persze ezek csak mind apró gondolatok, amiket szemtől szembe nem tudnám megtenni, mert nő vagyok, gyenge, és amúgy sem verekedtem még soha életemben. Rendben, akkor mivel nem tudok elmenni innen, muszáj vagyok végigjátszanom a szerepem. 

- Gyere csak, én nem akarlak megerőszakolni. - még mindig az a vigyor az arcán, amit nem látok, de érzem. Megragadta karom, és maga felé fordított. Hát ki más lenne mint YoonGi. Ő a testőröm, vagy védőm, vagy hogy is hívják. - Az amúgy sem az én dolgom. - még mindig nevetve. 

- Jobban jársz, ha elengedsz. - parancsoltam rá, de nem hatotta meg, és mintha erősebben fogta volna.
- Óóh, mert mit fogsz csinálni? - a vigyor hirtelen eltűnt az arcáról, és megijedtem, hogy bántani fog, amiért ráparancsoltam, de ahelyett inkább visszavitt a konyhába, ahol eddig tartózkodtak a többiek. Egy kicsivel kevesebb srác maradt, a többiek felszívódtak. Visszaültem a helyemre, és vártam, hogy mi fog történni. A napjaim félelemmel fognak eltelni, és remeghetek mikor fog újra "megtámadni" Nam Joon.