3. rész

Az, hogy ő kedvel, nem változtat semmit.
- Min. Ezért nem tudlak elengedni. Kérlek, engedj be. - dörömbölt még egy kicsit, és amikor belátta, hogy nem ér vele semmit, ott hagyott. Leültem az ágyra, és elgondolkoztam azon amit mondott. Kell lenni valami megoldásnak, mert itt rohadok meg. A hasam görcsölni kezdett, egyre jobban. Majd szédülni kezdtem, és azt követte azt a hányinger. Fogalmam sem volt mi bajom, de próbáltam magamon erőt venni, mert így nem mehetek ki a szobából. A fájdalom egyre erősödött, én pedig lefeküdtem az ágyra, és felhúztam a két lábamat. Semmi gyógyszer nem volt nálam, semmi olyan ami enyhítené a fájdalmat. Próbáltam csendben szenvedni, de nem jött össze. 

- Min?! Jimin vagyok. Jól vagy? - jött egy hirtelen kérdés az ajtó mögül. 

- Persze. - próbáltam kinyögni egyetlen szót is. Nem tudtam most felállni, hogy beengedjem, ezért csak ki kiabáltam neki. - Gyere be! - hallottam is ahogy az ajtó nyílik, majd belépett rajta Jimin. - Ha megkérlek, hoznál nekem egy fájdalomcsillapítót? - kérdeztem, majd egy bólintás után ki is ment. Egy 10 percet vártam, mire visszajött. Hozott vizet is, amivel be tudtam venni. A fájdalom rögtön nem múlt el, de jobban lettem kicsit. - Köszönöm. - mondtam, majd egy kicsit még leült mellém, majd nem sokára itt hagyott. 

- Mi a baj? - jött be Jimin után Hoseok. - Miért kellett a gyógyszer? - jött egy újabb kérdés. 

- Semmi. - válaszom rövid, és tömör volt. 

- Addig úgy sem hagylak békén. De majd beszélnünk kellesz, úgy, hogy ne hallja senki. Kitaláltam valamit, de ha ebbe én is belekeveredek, akkor nekem is annyi meg neked is. - mondta, majd erre fel ültem.

- Hallani akarom. - mondtam, de ahogy jobban húznám ki belőle, nem enged. Nem akarja még elmondani, okát nem tudni, de várok. Mindennél jobban el akarok innen menni. Ez nem élet, ami itt folyik. Én nem akarok egy ilyen fiúba beleszeretni. Nam Joon is túlzásokba esik. Az, hogy megtörtént, soha nem figom elfelejteni. - Amúgy még mindig azt gondolom, hogy hülyeséget csináltál, de majd rájössz. - törte meg a csendet, mire felfigyeltem.

- Már rájöttem, Hoseok. 

- Nem, nem jöttél még rá. - vágott a szavamba, mire kérdőn néztem rá. Nem értettem mit akart ezzel mondani, de ha ő mondja, biztos így van. A szél kicsapta az ablakot, mire mindketten felálltunk. Egyre rosszabb idő volt kint, a szél nem enyhült, és az eső is eleredt. Majd egy hatalmas vihar érkezett hozzánk. 

- Ez nem jó jel. - szólalt fel Hoseok, de szavai néha érthetetlenek, mert egy szót sem értettem. Én néztem rá, hogy hátha érthetőbben fog beszélni, de még magában gondolkozott. Hozzá szóljak, ne szóljak? - Menjünk ki, szerintem...nem tudom, inkább menjünk. - mondta, majd megragadta a kezem, és magával húzott. Nem értettem semmit, bár jelenleg nem is akartam. Az, hogy esik az eső, és vihar alakult ki, az miért nem jó jel? 

- Elmagyaráznád mi folyik itt? - néztem rá érthetetlenül. Nem válaszolt, csak húzott tovább maga után, amikor észbe kaptam, a szobájában voltunk. - Miért jöttünk ide? - kérdeztem újra, de nem igazán törte magát, hogy valamit is mondjon. - Ha nem mondasz semmit, itt hagylak. - egyre idegesebben, és hangosabban mondtam. 

- Most annyina dolgod, hogy csendben maradsz. Ez Rapmon műve. - olyan szavakat használ, hogy nem csak a vihar, de ő is megijeszt. - A lényeg, Nam Joon tud gondolatot olvasni. És ezek szerint rájött mit akarok. Bár teljesen nem gondoltam ki, de mindig ettől féltem. Így a viharral akárkit el tud üldözni, meg ilyenek, de most nem ez a lényeg. Mondtam neked, hogy ha ezt megtesszük, nem csak te kerülsz bajba, hanem én is. Nem kellett volna nagyon gondolkoznom. - egy kicsit mérgelődött, aztán leültünk az ágyra. 

- Hoseok! Nyisd ki az ajtót! - a kiabálás, és a hang, ami kintről jön, Nam Joonhoz tartozik. A dörömbölés nem enyhült, egyre jobban, és erősebben. A szívem egyenesen a torkomban dobogott. Féltem tőle, mert engem is belerángatott, amikor nem lett volna szabad. 

- Ha nem nyitod ki, tudod, hogy berúgom. - hangja erősödött, és egyre hangosabb volt.

- Sajnálom. - mondta, majd felállt, és elindult az ajtó felé. 

- Ne! - kiabáltam, majd odarohantam hozzá, és kezét levettem a kilincsről. - Először legyél benne biztos, hogy ezt akarod e csinálni. Én nem tudom mit gondoltál, mert én nem tudok belelátni a fejedbe, de ha engem is belekevertél, akkor együtt kell kinyitni az ajtót. Én is hibás vagyok. - mondtam, majd megfogtam kezét, és vele együtt az enyémet is a kilincsre tettem. Az egyik kezemmel a kulcsot fogtam, majd óvatosan, és halkan elfordítottam. Nam Joon úgy kinyitotta, hogy majdnem hátraestem. Neki esett Hoseoknak, majd nyakánál megragadta a pulóverét, és a falnak szorította. 

- Hagyd abba! - kiabáltam Nam Joon-nak, de nem hallgatott rám. Öklével, elég erősen eltalálta orrát, amiből azonnal eleredt a vér. Majd ahogy egyre ütötte a szájából is jött a vér. A látvány durva volt, de próbáltam lenyugtatni, ami nem igazán sikerült. - Kérlek szépen, hagyd abba! - már a sírás kerülgetett. - Tényleg ezt akarod Nam Joon? - már szinte kiabáltam, de nem tudtam mit tegyek. Ugyanúgy ütötte tovább Hoseok-ot, aki már a földön ült.

- Érezd, milyen a fájdalom. Az, hogy milyen valakit átverni, tényleg szép dolog. - idegességében, még rá is köpött. - Fiúk, vigyétek innen! - mondta, majd bejött YoonGi, és Jimin, majd felvették, és vitték kifelé. Én követtem, mert fogalmam sem volt, hová viszik. Majd mikor megláttam, hogy nyitják a nagy ajtót, azonnal megállítottam őket.

- Most komolyan ki akarjátok Őt dobni, mint egy szemetet? A családotokhoz tartozik,.és eldobnátok? - próbáltam őket megállítani, de nem sok sikerrel. 

- Te itt maradsz. - tolt hátrébb YoonGi, azzal éreztette, hogy nem tudok mit tenni. Amikor kitették Hoseok-ot, előttem zárták be az ajtót. Ott álltam, de nem tudtam mit tenni. 

- Hoseok! Hallasz? - elkezdtem verni az ajtót, de nem válaszolt. Elindultam megkeresni Nam Joont, de a szobájába nem találtam. Az összes szobába benéztem, ami volt, majd az egyikben meg is találtam. 

- Mi volt ennek az értelme? Miért kellett kidobni? - szinte már üvöltöttem vele.

- Egy szemetet, nem tartunk a házba. Azokat ki kell dobni. - hangja nyugodt volt, és mintha nem érdekelné a dolog.

- Hozd vissza! - a kiabálással, nem nagyon érek el semmit. 

- Tudod mit kell tenned ahhoz. 

- Nem dőlök be mégegyszer. Inkább megdöglök. - vágtam szavába. Nem hagyhatom, hogy újra ilyen történjen velem. - Engedj ki hozzá! - próbáltam már könyörögni, de nem engedett. 

- Azt hiszed, ha kiengedlek, akkor majd Hoseok visszajön? Nagy tévedésben vagy. 

- Akkor engedj el, engem is dobj ki. Amúgy sincs ennek semmi értelme. - a válasz, egy hangos nevetés volt. Kiszaladtam vissza az ajtóhoz, és újra elkezdtem dörömbölni. 

- Hoseok! Segítened kell! - kiabáltam, de még mindig nem válaszolt. Annyira féltettem, hogy a sok ütéstől valami baja lett. - Hoseok! Kelj fel, mert segítenem kell neked. - próbáltam erősebben ütni, hátha meghallja. 

- Min.. - hallottam meg halk, bár rekedtes hangját. - Ne foglalkozz velem. - a szavakat alig tudta kiejteni. Akadozva hagyta el a szavakat a szája. - Kérlek, ne gyere ki, akárhogyan is szeretnél. - hangján lehetett érezni, hogy elgyengült, és fázik. 

- Biztos nem foglak egyedül hagyni. Kijutok, és elviszlek a kórházba, rendben? - kiabáltam ki az ajtón, ezután már nem érkezett válasz. YoonGi nyitotta, és zárta az ajtót, a kulcs biztos nála lesz. Elindultam megkeresni, hátha ő megért. 

- Kérlek, engedj ki hozzá. Nem lehet ott egyedül. Elgyengülve, megverve, neki kórházra van szüksége. - szóltam YoonGihoz, bár ő valamit munkálkodott, és nem igazán figyelt. - Neked beszélek, figyelnél rám légyszíves? - próbáltam erőteljesebben megszólalni. 

- Ha ki akarsz menni, szembe kell nézned Nam Joonnal. Bár nem hiszem, hogy őt meg tudod hatni. Mivel engem se tudsz. Amit tett, kicsit gondolkozz el. - mondta, de nem fordult meg, és nem is nézett a szemembe. Nem válaszoltam, csak elindultam vissza az ajtóhoz. Leülltem elé, és próbáltam szóra bírni Hoseokot.

- Itt vagy még? - kérdeztem, és neki dőltem az ajtónak. - Hoseok. - alig hallhatóan, de beszéltem neki. - Szólalj meg légyszíves. - semmi mozdulatát nem hallottam.

- Mondtam, hogy ne foglalkozz velem. - hallottam, ahogy feláll, de bíztam benne, hogy ne hagyjon itt. - Találnom kell valami helyet, ahol tudok aludni. Most megyek, ne aggódj miattam. - mondta, majd hallottam a lépteket, ami egyre távolodott. 

- Ne hagyj itt, kérlek! - kiabáltam, de már nem jött válasz. 

- Na gyere, állj fel. - hallottam valaki hangját, majd éreztem, hogy megragadta a karomat, és felállított. Alig tudtam felállni, de ha már felhúznak a földről, miért ne. Amikor megláttam, hogy épp YoonGi segít felkaparni a földről, kicsit meglepődtem. - Mondtam, hogy nem fogsz elérni semmit. - mondta, majd húzott maga után. Egyenesen a szobám felé. Nem tudom miért pont oda, de oda mentünk. Amikor bementünk, akkor engem magamra hagyott, és becsukta az ajtót. A kulcsot is elvitte, és egyedül hagyott. Nem tudtam kimenni, mert rám zárták az ajtót. Szép. Ez is biztos Nam Joon műve. Nem akarja, hogy Hoseokkal legyek az ajtónál, szenvedünk mindketten, és még így is rátesz egy lapáttal. Féltem, talán ha ki is enged, nem fogom megtalálni Hoseok-ot. Leültem az ágyra, és elkezdtem agyalni, mit is tegyek valójában. Eddig nem zártak be sose, mindig nyitva hagyták az ajtót előttem, most már nem. Nem tudom, miért akarnak ennyire elzárni. Ledőltem az ágyra, és egyszerűen tényleg nem voltam képes semmire. A ruhák, amiket bedobáltak, mind férfi ruha, és az nem igazán illik rám. Olyan lógós, mint ami Nam Joon-nak van, vagy épp Jiminnek. Én jelenleg nem szeretem az ilyeneket. Mivel más ruhám nincs, is muszáj vagyok azokat hordani minden egyes nap. Amint Hoseok-ot kidobták, a vihar is elállt, és a nap kezdett sütni. Akkor már volt értelme a viharnak. Mindent értettem. Kicsit érdekes dolgok vannak itt, ha Nam Joon még gondolatot is tud olvasni, plusz még vihar is, különleges képességek. Én is szeretnék gondolatot olvasni, de én nem úgy születtem. A gondolkozásomat az ajtón való kopogás törte meg.
- Szeretnél enni? - jött a kérdés Jimintől, majd egyből az ajtóhoz álltam.
- Igen, szeretnék. - mondtam, majd nyitotta is az ajtót. - Köszönöm. - mondtam, majd kiléptem az ajtón. Egyenesen a konyhába vezetett utam, ahol már mindenki ott volt. Nam Joon végig mért, és kacsintott egyet. Nem, nem akarom ezt. Leültem TaeHyung mellé, és elkezdtem enni, amit Jimin rakott elém. Rá sem tudtam nézni Nam Joon-ra, mert mindig olyan mozdulatokat tesz, amiket nem kellene.
- Beszélnünk kell. - állt fel hirtelen Nam Joon a helyéről, és már meg is ragadta a kezem. Felhúzott, de én kiszabadítottam magam a szorításból.
- Engedj el. - mondtam, majd leültem vissza a helyemre.
- Azt hiszem, mondtam valamit. - hangja mélyebb lett, és idegesebb. Újra megragadott, de már erősebben, és elég fájdalmas volt.
- Azt mondtam engedj el! - kiáltottam rá, de nem tette. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem igazán sikerült. Csak húzott maga után, egyenesen a szobája felé. Az egyik szőnyegbe majdnem elestem, de az sem hatotta meg. A csuklóm annyira fájt már, hogy amikor szinte már bedobott a szobába, akkor néztem meg, hogy a helye is meglátszott. - Idióta. Miért kell állandóan rángatni? Amúgy is, hagyjál már békén! El akarok innen menni, nem tudom miért nem lehet ezt megérteni? Ha Hoseok-ot kilökted, légyszíves, hogy miután jól átbasztad a fejem, és sikeresen megtörtént aminek meg kellett, hagyj elmenni. Dobj ki engem is! Nem így volt Főnök? Ha megvan amit akartál, akkor mindig elengeded azokat, de engem miért nem tudsz még elengedni? Hányszor akarsz még megdugni? - az ordibálásom ki is hallatszott, mert mindenki az ajtóban állt.
- Azt mondtam, csak vele akarok beszélni! - kiabált ki, majd mindenki el tűnt onnan. Ideges voltam, és az sem érdekelt volna, ha az egész utca hallja. Bár ez nem is egy utca, ez egy elhagyatott valami, ahol senki nincs. Senki nem hallja ezt meg. - Min. Nem tudom mit nem értettél meg azon, amit mondtam tegnap. Nem akarom, hogy Hoseok átvegye a helyem. Lehet már tudod, hogy tudok gondolatot olvasni. És azt is látom, hogy kurvára szidsz engem, már a föld alá temetnél, de nem érdekel. Hoseok el akart innen vinni, de mivel elintéztem, ezért már nem fog. Teszek róla, hogy az enyém legyél. Senkit nem kedveltem ennyire meg.

~~ 

2. rész

Leültem vissza a helyemre enni. Nem éppen kívántam semmit, a sok idegesség miatt. Egyedül YoonGi jött utánam, és persze Jimin a konyhában. A többiek eltűntek. Nam Joon éppen szerintem Hoseok-ot rendezi le. Lehet oda kellene mennem, megnézni mit csinálnak, de YoonGi miatt nem tudok meg sem mozdulni. Itt volt minden lépésemnél. Elindultam a szobám felé, még oda is követett. Az egyik ajtónál hallottam, ahogy Hoseok és Nam Joon kiabálnak. Becsuktam a szemem, egy pillanatra megálltam, majd megfordultam YoonGi felé.
- Csak hadd nézzem meg őket. - mondtam, majd elindultam az ajtó felé. Megragadta kezem, majd magához fordított.
- Ha valami hülyeséget csinálsz... - nem hagytam, hogy folytassa, kiszabadítottam karomat a kezei közül, és elindultam az ajtó felé. Benéztem, és Nam Joon már szinte fojtogatta Hoseokot. Avatkozzak közbe, vagy ne?!
- Nam Joon. - rontottam be mégis az ajtón. Mindketten rám meredtek, és Hoseok arcán láttam, hogy ezt nem kellett volna. - Engedd el kérlek, nem csináltunk semmit. - mondtam, majd megragadtam Hoseok karját, és kivittem a szobából. Nem tudom miért tettem ezt, de én nem akarom, hogy így teljenek el a napjaim, hogy rajtam vitatkoznak.
- Te nagyon beteg vagy. Miért jöttél be? Miért avatkoztál közbe? Ezt az egyet nem kellett volna. Nem tudod milyen Nam Joon, és te csak így bejössz. Nem értelek Min, komolyan. - mondta, kicsit hangját felemelve. Nem tudtam megszólalni. Inkább örülne, hogy kihoztam onnan, de még ő van felháborodva.
- Bocsánat, hogy közbe mertem szólni, és amint láttam, megmenteni. - lehajtottam a fejem, és elindultam a szobám felé. A folyosó végén láttam meg Taehyungot, miközben a szekrényben turkált. Kíváncsi voltam mindenre, ezért elindultam felé.
- Khm..- ragadta meg a karom valaki újra, majd mutogatott az újjaival, hogy nem kellene. Nem tudom mit titkolnak, de nekem ez már sok. Mindig kerestem a kiútat, de valahogy nem sikerült. YoonGi minden egyes mozdulatomnál ott volt. Kezdtem tőle is félni.
- Mikor hagysz végre békén? - kérdeztem, majd lépteket hallottam felénk jönni. Nam Joon volt az, aki rám sem nézett, csak megragadta a karom, és bevitt a szobámba. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig nem tudtam hová nézni. Nem akartam a sötét szemeibe nézni.
- Mit ártottam neked? Miért kell így bánnod velem? Miért Hoseok? Mit látsz benne? Miért nem engem látsz? Megtennék mindent. A múltkoriért még bocsánatot is kértem. Ha nem jött volna be Hoseok akkor, mindketten jól éreztük volna magunkat. - mondta, majd egyre közelebb lépett felém. Elkezdtem remegni, kezeimet már nem éreztem. Egyensúlyom inog, és nem tudom mit kellene neki mondani. - Gondold át. - mondta, és egy kacsintás kíséretével távozott. Lerogytam a földre, szememből könnyek folytak ki. Nem tudom kinek a segítségét kérjem. Az egy dolog, hogy Hoseok megmentett. De az, hogy ő honnan ismer engem, örök rejtély. Azt sem akarom, hogy megerőszakoljon ez a gyerek. Egyáltalán honnan tudják, hogy még soha nem voltam senkivel. Egy hatalmas pukkanásra lettem figyelmes a folyosón. Kiszaladtam, bár YoonGi mint mindig ott állt, és kezét elém rakta, hogy nem mehetek oda. Hoseok feküdt a földön. Nam Joon pedig vele szemben állt.
- Esküszöm, nem csináltam vele semmit. Beszélgettünk, és egyszer eldőlt mint egy zsák. - mentegetőzött, majd YoonGi kezét ellökve, odaszaladtam Hoseokhoz. A homloka forró volt, és izzadt. Talán beteg, és elájult.
- Segítsetek már. - kiabáltam a fiúknak, akik körül álltak minket. Megfogtuk és bevittük az egyik szobába, ahol vizes ruhát raktam fel rá, és nyakig takartam be. Ott ültem mellette, amíg fel nem kel. A gyógyszert is akkor tudom, ha felkel. Nem tudom miért segítettem neki, amikor ő rabolt el. Ő követett engem. Amikor épp otthagyni készültem, megragadta a karom, és visszahúzott.
- Miért....segítettél? - hangja rekedtes volt, és hallatszott, hogy még beszélni sem bír. Elgondolkoztam miért segített.
- Azért, amiért te is segítettél, hogy Nam Joon ne erőszakoljon meg. - mondtam, majd lehajtottam fejem. Mosolygott, majd a plafont kezdte bámulni.
- Köszönöm. - mosolygása nem hagyott alább, bár éreztem, hogy nekem ennyi bőven elég volt.
- Mikor...engedtek haza? - kérdeztem félve, bár lehet pont rossz embertől.
- Ha lefekszel Nam Joonnal, talán hazaenged. - mondta, majd megfogta a kezem. - De, megpróbálok tenni érted valamit.
- Ne, te csak ne tegyél értem semmit. Majd magamtól megoldom. - szóltam közbe, majd felálltam, és elindultam az ajtó felé, de Hoseok még utánam szólt.
- Min! - álltam meg, de nem fordultam vissza. Vártam, hogy fog e mondani valamit, de úgy döntött nem mondd semmit. Elindultam kifelé az ajtón, majd egyenesen Nam Joon szobája felé indultam. Megálltam az ajtó előtt, és elgondolkoztam. Muszáj valahogy innen kijutni.
Benyitottam, mondjuk kopogás nélkül, ezért kicsit furán is nézett rám.
- Mit akarsz? És miért nem tudsz kopogni? - kérdezte, majd felállt, és közelebb jött hozzám.
- Gyerünk. Tedd meg amit akarsz, de utána engedj el. Végleg. Hagyj elmenni! - mondtam, majd elindultam felé, és ajkaira tapadtam. Vastag ajkai édesek voltak, és bár tudtam rosszul cselekszek, el kell innen menjek. Ez nem az én életem. Nem tudok ide kötődni.
- Várj. - szólt rám Nam Joon. - Tényleg ezt akarod? Ilyen még sosem volt, hogy egy csaj jött hozzám, hogy feküdjünk le, és utána majd elengedem. De, mivel ez most megtörtént, megengedem, hogy ezután elmenj. - mondta, majd ismét ajkaimra tapadt. Izlelőjével átört, és egyre vadabbul csókolt. Felsőmet már szinte letépte rólam. Én is ezt tettem, lehúztam róla a felsőt, és érezni akartam felsőtestét. Ledobott az ágyra, majd felémtérdelt. Egy melltartóba, meg egy bugyiban voltam. Ő csak egy alsónadrágban. Ahogy rámfeküdt, éreztem, hogy odalent izzik a levegő, és nemi szerve már nem bírja. Végigcsókolta rajtam minden porcikámat, majd alsóneműmet is szétszakította. Újjaival izgatni kezdte nemi szervem, először egy, majd két újját helyezte belém. Mivel ez az első, kicsit fájt. Izgultam, bár tudtam, ezek után vár a friss levegő. Levette ő is boxerét, majd kérte, fogjam meg. Eleinte nem mertem, mert féltem tőle, de utána már őt is izgattam. Elérkezett annak az ideje, hogy egyesüljünk.
- Lazulj el, különben fájni fog. - suttogott fülembe. Megemeltem csípőmet jelezve, hogy készen állok. Férfiasságát óvatosan belémhelyezte, majd egy aprót felnyögtem. - Pszt. Csak halkan. - suttogott, majd egy pillanatra kivette, és megtörölte nemi szervét, mivel véres volt. Átszakadt a szűzhártyám, azért fájt ennyire. Visszatette, még lassan, majd egyre gyorsabban mozgott bennem. Egyre jobban enyhült a fájdalom is. Ajkaim harapva mentem el, majd ő is, nem sokára, nagy nyögés közepette hagyta abba. Nem maradtam ott sokáig, azonnal kerestem a ruha darabokat, amit fevettem, majd elindultam kifelé.
- Remélem jó volt, és örülök, hogy én lehettem neked az első. - mosolygott, majd hátra sem néztem, azonnal kimentem a szobából. Ismét Hoseok szobája felé indultam, hogy megnézzem, hogy van. Benyitottam, majd láttam, hogy az ágy szélén ül.
- Kérlek, mondd, hogy nem csináltál hülyeséget. - nézett rám, de nem szólaltam meg. Hagytam, hogy magától rájöjjön. - Hallottam, a hangokat. Mit...csináltál? - fogta a fejét, és lehajtotta azt. Leültem mellé.
- Azt akartam, hogy szabad legyek. El akarok innen menni. Én nem tudok itt lenni. Azt mondtam neki, hogy lefekszek vele, csak engedjen el. Ő ebbe beleegyezett, és...
- Mi? Szerinted, ő ezek után téged el fog engedni? Ne nagyon bízz ebben. Most már rád fog szállni, mindig azt akarja majd, hogy vele legyél. Nem szerelmes beléd, csak a szexre kellesz neki. - szólt közbe. Nem akartam hinni a fülemnek. Ha csak arra kellek neki, innen tényleg nincs kiút.
- Vigyél el innen akkor te. Nem lehetek itt. Nekem van életem. - kértem, az utolsó reményem Hoseok.
- Nem lehet. Engem kinyírnak, ha el viszlek téged. De szó szerint. Én hoztalak ide, rémlik? - nézett rám, majd lefeküdt vissza az ágyra. - Most hagyj aludni. - mondta, majd a kérésére felálltam, és békén hagytam. A sok kérdés a fejemben, a sok sok minden. Választ akartam, de Nam Joonhoz már nem tudok visszamenni. Kimentem, és kerestem valakit. Épp TaeHyung volt közelebb, ezért odamentem hozzá.
- Ne is mondj semmit. Hallottam, és még nekem is fájt, amit csináltál. Felejtsd el, hogy ezek után Nam Joon el fog engedni. - mondta, majd megveregette a vállam. Nem akarom elhinni. Nem teheti ezt, hisz megígérte. Belenéztem a mellettem lévő tükörbe, és fájt, amit láttam. A szívem is majd megszakadt. Bementem a szobámba, és leültem az ágy szélére. A kérdések cikáztak a fejemben. Mindre választ akartam, de ha én nem teszek semmit, nem fogom azokat megkapni. Felálltam, majd elsétáltam az ablakhoz. Rács volt azon is, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. Bár az is elég régies volt, ahogy elnéztem. Egy kis elhagyott ház, ami körbe van fákkal. Semmi több. Csak mi vagyunk itt, egyedül. A gondolkozásomat kopogás zavarta meg. Válasz nélkül bejött a szobámba.
- Hoseok?! Nem azt mondtad, hagyjalak aludni? - néztem rá meglepetten, mert ő zavart ki a szobából.

- Tudom, de nem tudok ezen túljutni. Nem kellett volna. Miért tetted ezt? - próbált közelebb férkőzni hozzám, de nem tudtam mit tenni. Elmondtam neki mit érzek, és ez így van rendjén. Talán lehet hülyeséget csináltam, talán nem. - Figyelsz rám egy kicsit? - fogta meg a csuklóm, elég erősen. 

- Igen. - válaszoltam halkan, majd hátraléptem. A földet néztem folyamatosan, mert nem tudtam a szemébe nézni. Szemével engem fürkésztett, várta a választ, de már elmondtam neki mindent, amit lehet. 

- Rendben, akkor ne válaszolj, én elmentem. - mondta, majd elindult az ajtó felé. Egy pillanatra megállt, de nem nézett hátra. Kinyitotta azt, majd kilépett azon, és bezárta maga után. Még álltam ott egy darabig, nem mozdultam, vártam, hátha valaki megszán. Nem történt semmi. Mintha én lennék egyedül a világon, és csak én szenvedek a legjobban. Elgondolkoztam, és minél hamarabb választ akartam. Vettem egy mély levegőt, és az ajtót szinte kitéptem a helyéről. Meg sem álltam Nam Joon szobájáig. Megálltam, és ott is vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. Körbenéztem, de nem volt bent. Mikor megfordultam, akkor szembesültem vele.

- Talán engem keresel? - nézett rám, majd arcomhoz nyúlt, és szinte alig ért hozzám, érezte, hogy simogat. Elvettem a kezét, majd egyenesen a szemébe néztem.

- Nem engedsz el? Hallottam, Hoseok is azt mondta ezek után sem fogsz? Rendben, akkor majd én találok egy okot, hogy elengedhess. - szögeztem neki mondandóm, és ott is hagytam. Berohantam a szobámba, és háttal neki dőltem az ajtónak. 

- Min! Engedj be! - hallottam Nam Joon hangját, de nem álltam el. Nem akartam, hogy bejöjjön. - A fenébe is, engedj be! Min! Azt hiszem, kedvellek! - ennél a szónál hidaltam le.

1. rész

Eszeveszetten futottam a sötét sikátorok közt cikázva, próbálom menteni nyomorult életem, és egy olyan helyet kerestem, ahol követőm nem talál meg. Mire megtaláltam egy romok közt elhelyezett házat, ahol egy ép fal nem volt, a háznak a fedése már már szakadna össze, és az ajtók is épp hogy a helyükön állnak. Berohantam a házba, és az első sarokba telepedtem le. Sötét volt, és a hold fénye sem szűrődött be annyira. Halk lépteket hallottam kintről, de nem mertem felállni sem, és tovább futni pedig főleg. Egyáltalán erő nem volt már a lábamban. Lihegésemet halkabbra vettem, hogy ne vegyen észre.

- Tudom, hogy idejöttél! Gyere elő! - kiabálta az pasi, aki egészen idáig követett. Féltem tőle, rettegtem, és ezt a helyzetet nem kívánom senkinek. Felhúztam lábaimat, és térdemre helyeztem állam, reménykedve, hogy nem talál meg. A lépteket egyre élesebben hallom, és tudom, hogy már a házban van. A sötétség minden embert megvakít, de mégsem teljesen. Az árnyékot épp hogy látom. - Nem bántalak, csak gyere elő. - ugyan nem láttam, de ebből a mondatából éreztem azt a szenvedélyt, hogy egyre jobban meg akar találni. A félelem már annyira bennem volt, hogy a szívem már a torkomban dobogott, és a szememben a könnyek is gyűltek. El akartam tűnni innen minél hamarabb, de egyszerűen nem tudtam. A tudat, hogy valami rossz fog ebből kisülni, nem hagyott nyugodni. Egyre szorosabban ragadtam meg nadrágom szárát, és a könnycseppek is végigfolytak az arcomon. Hirtelen a járkálás abbamaradt, és csak a csend volt körülöttem. Nem tudtam mit gondolni, vajon elment, és felhagyott a keresésemmel, vagy esetleg elbújt, hogy majd csak előjövök és rám veti magát. Halkan, észrevétlenül álltam fel, és közelítettem meg az ajtót, de hirtelen megragadta valaki a csuklómat.
- Megvagy. - vigyorgott a képembe a srác, aki követett. Tudtam, hogy ebből baj lesz. - Most szépen velem jössz. - a csuklómat olyan erősen szorította, hogy a vérkeringés is megállt bennem. Itt a vége. Kimentünk a házból, és egyenesen haladtunk tovább azon az útvonalon, ahol jöttünk. 

- Engedj el! - ordítottam fülébe, de ő szó nélkül ment tovább. - Ez fáj! - kiabáltam neki, de meg sem hallotta. Ezen az üres helyen egy ép ház nincs, ahol emberek laknának. Ez a hely, kívül van a városon, senki nem hallaná meg kiáltásom. - Segítség. - nyögtem ki gyengén ezt a szót, szinte magam sem hallottam. Soha nem fogok hazatérni. Minden reményem elszállt. Az eső hirtelen kezdett el esni, ami még rátesz egy lapáttal. Halkan sétáltunk tovább, de annyi kérdés van a fejemben, amire választ szeretnék kapni, de most jelen pillanatban köpni nyelni nem tudok. A lábam már fáj, és szinte rángat maga után. 

- Hoseok! - nevetett valaki mögöttünk, és hirtelen ráugrott a srác hátára, ezzel elengedve a csuklómat. Időm nem volt körbenézni, hogy hol vagyok, egyből futásnak eredtem, de nem sült el jól.

- Hoppá! Hova szaladsz? Innen nincs kiút kislány. - ütköztem neki valakinek. 3 srác fog engem körül, és kiutat tényleg nem találok. Végleg elszállt a remény, hogy valaha is kijutok innen. - Gyere. - fogta meg ismét a csuklómat a srác, akinek neki ütköztem, és berángatott egy olyan házba, ami szinte az erdő közepén helyezkedett el. A ház hatalmas, két szintes, bár elég régimódi. A bútorokkal éppen nem volt baj, de a fal kicsit kopottas volt. Leültetett egy székre, és kezemet hátul megkötözte elég erősen.
- Aish. - jeleztem fájdalmam, de nem hatott meg senkit. 

- Nahát nahát. - jött oda egy újabb srác, aki csatlakozott hozzánk. - Ki ő? - kérdezte a többi srácot, akik idáig rángattak el, majd mint egy áldozatot, kikötöztek.
- A nevét nem tudjuk, de majd mindjárt kiderül. - mosolygott az egyik, majd egy széket szembe velem helyezett el, és leült rá. - Hogy hívnak? - kérdezte, de mintha meg sem hallottam volna, csendben ültem tovább helyemen. - Kérdeztem valamit! - üvöltött rám, amire kicsit megrezzentem, és válaszolni nem akartam, de meg kellett tennem, ha nem akarok magamnak rosszat.
- Min. - mondtam, szinte alig hallhatóan. Fejemet le hajtottam, és a földet kezdtem fürkészni. Nem akartam ezt. El akartam innen tűnni, de nem lehetett. 4 sráccal vagyok bezárva, és ahogy érzem, egy darabig nem fogok tudni kijutni. A hideg rázott, és egyben izzadtam is. Az esőtől azt hiszem a lázam is felment, de nem akartam kimutatni, hogy gyenge vagyok.
- Rendben, Min. Remélem nem ijesztettünk rád. - mosolygott az előttem lévő. - Nem akarunk bántani, ne aggódj - még mindig a képembe vigyorogva. - De először meg kell benned bízzunk. Ha elengedünk, te perceken belül eltűnnél, ezért még pár napig így leszel. - mondta, majd felállított és bevezetett egy szobába. A falak fehérek voltak, a földön ruhák voltak szétdobálva, és az ágy megvetve. A csuklómról levették a kötelet, és ezzel enyhült a fájdalmam is. Amikor itt hagytak egyedül, leültem az ágy szélére. Körbenéztem az szobán, mindent alaposan megvizsgáltam, de csak a szememmel. Kintről beszélgetést hallottam, majd felállva azt ajtóhoz mentem, hogy kihallgassam őket.

- Jól van YoonGi. Ezt nagyon nem kellett volna. Mi értelme ennek az egésznek? - kicsit idegesnek tűnt a srác, és mondatából kiszűrtem, hogy ő ezt nem akarja, csak a YoonGi gyerek. Hát igen, szerintem sincs értelme. 

- Jó szórakozás, nem? - hangjából kivettem a vigyort, és ez egyre irritálóbb.

- SeokJin! - szólt egy másik srácnak, és innentől nem hallottam semmit, mert elmentek az ajtóból. Kicsit bántam. Leültem az ágyra, majd perceken belül hanyatt vágtam magam. Elgondolkozva mindenen, hogy mégis hogy jutottam ide, mi okból, és mikor fogok innen kijutni. Ezek mind csak kérdések amire nem hiszem, hogy minél előbb kapok választ. 

- Hello, a nevem SeokJin, és most velem jössz. - rontott be a szobába a srác, és ismét csuklómat szorítva rángatott ki a szobából. Meg sem tudtam szólalni, csak húzott maga után, és én próbáltam vele lépést tartani. Néha meg - meg botlottam, de őt nem érdekelte. A fürdőszobába vezetett, ahol megmutatta hol kell zuhanyozni. Bezárta maga mögött az ajtót, én pedig körbenéztem, van e valahol tiszta ruha, de semmi. 

- Bocsánat, de esetleg tiszta ruhát tud valaki hozni? - kiabáltam át az ajtón, válasz pedig nem érkezett. Leültem a zuhany kabin szélére, és vártam, hátha valaki szolgáltat egy tiszta ruhát. Körülbelül fél órát vártam, de aztán meguntam, és muszáj voltam beállni a zuhany alá. Langyos vizet engedtem magamra, és 10 perc alatt kész is voltam. Egy törölközőt tekertem magam köré, és mivel más lehetőségem nem volt, elkezdtem ütni az ajtót, hogy kész vagyok. Erre rögtön ajtót nyitnak. Hát persze. Miért is ne. Amint ajtót nyitott, ismét megragadott, és a szoba felé hurcolt.
- A ruhák a földön. Nyugodtan válogathatsz. - és ezzel a mondatával magamra hagyott. 

- De ezek férfi ruhák. - szóltam utána, de ezt már meg sem hallotta. Hát jól van akkor. Kiválogattam a hozzám illőket, és magamra kaptam, majd ismét az ágyon terültem el. 

- Jól van, én vagyok a vezető, Nam Joon. És amit mondok, azt úgy is fogod csinálni. - hangja mély volt, és ijesztő. Utána jött még 6 srác, amiből már 4et láttam. Kicsit megijedtem. Egyre többen vannak.

- Mivel egy darabig itt leszel, bemutatom neked őket. Ő itt mellettem YoonGi, aki a legtöbbet lesz veled. Ne hogy félreérts, de valakinek vigyázni kell rád. Aztán a másik oldalamon a fekete hajú srác, Jimin. A sötétebb barnás srác, itt a hátamnál SeokJin, de vele már találkoztál, aztán Hoseok, aki elhozott ide, gondolom őt is ismered már. Aztán itt a kicsi, a JungKook, és végül TaeHyung. - mutatott sorba mindenkit, de a neveket nem igazán tudom megjegyezni még. 

- Rendben, de miért az éjszaka közepén kell ez a cirkusz? - ásítottam el magam véletlenül, és ismét hanyatt dőltem. Nem figyeltem semmire, és senkire. A takarót magamra húztam, és becsuktam a szemem. A srácok még mindig bent voltak, és figyelték cselekedetem. Pár perc múlva kivonultak, és bezárták maguk mögött az ajtót. 

Reggel a nap sütött be az ablakon, amire szerencsésen fel is keltem. Kidörzsöltem szememből a fáradtságot, majd felálltam, és ismét ruha után kutattam. 

- Segítsek? - szólalt meg valaki mögöttem. Nam Joon volt, a vezető, akit ha nem fordulok meg, mély hangjáról megismertem. - Szép alakod van nagyon, és a hajad is szép hosszú. Megfigyeltelek ám. - mosolygott idétlenül, én pedig egyre távolodtam tőle. 

- Hogy kerültél ide? - kérdeztem tőle, mert tényleg nem tudtam. Este mindenki kiment. Ezek szerint túl mélyen aludhattam. 

- Azt hiszem az én házamban oda megyek ahova csak szeretnék. - válaszolt, és egyre közeledett felém. Belebotlottam a falba, és innentől már nem tudtam hova menni, ő pedig csak egyre közeledett és közeledett. Mikor már teljesen elém lépett, közelebb hajolt, és megragadta csuklómat. 

- Hoseok.....jól eltalálta az ízlésemet. - suttogott a fülembe, majd helyet változtattunk, és ő volt a falnál. Egyenesen tolt az ágy felé. Megijedtem. Én erre még nem vagyok kész. Hirtelen az ágyon találtam magam hanyatt, és szemtől szembe egymással Nam Joonnal. Felém térdelt, és közeledett felém. Megéreztem ajkaimon a puha párnáit, majd ízlelőjével próbált áttörni, de nem engedtem neki. Kezeimet a fejem fölé tette, és szorosan fogta. Nem engedett el. Fényes nappal. Még megértem, ha este alvás közben megerőszakol, de reggel. El sem hiszem. 

- Engedj el! - kiabáltam rá, de mintha a falnak beszélnék. Kapálóztam, és próbáltam lábaimmal rugdosni őt, hogy engedjen el, de kezeimet egyre erősebben fogta. 

- Nam Joon! - jött be valaki a szobába, amire ő rögtön elengedett. - Fejezd be.

- Hoseok. Nem mondom, szép egy lánykát hoztál ide nekem. Nem akar....engem. ENGEM! - ordított, majd elhagyta a szobát. Kicsit megnyugodtam, de felülni még nem bírtam. A szívem még hevesen vert az ijedtségtől, és vártam, hogy valaki megnyugtasson. Ez az ember pont jókor jött. Becsuktam szemeim, és próbáltam magam nyugtatni. Levegővételem a normális szintet elérte, majd lassan felültem az ágy szélére. Hoseok engem figyelt, és kimenni pedig nem szándékozott.
- Hallottam, hogy kiabáltál, ezért bejöttem, hogy minden rendben van e. - szólalt meg.

- Miért jöttél be? Miért segítettél egyáltalán? Eddig te voltál, aki ide hozott, és te voltál aki üldözött engem. Miért segítettél? - utolsó mondatomat szinte már alig hallhatóan mondtam. Háttal voltam neki, szemébe nem akartam nézni. Vártam, hogy válaszolni fog, de nem tette. Ahelyett, hogy elmondta volna, inkább kiment. Itt hagyott egyedül. Ez a reggel szörnyű volt. Átöltöztem, majd próbáltam az ajtót nyitni, de zárva volt. Elkezdtem ütni az ajtót, hogy engedjenek ki. Sikeresen valaki - YoonGi - ki is nyitotta az ajtót.
- Ki szeretnél jönni? - nézett rám.

- Igen. - mondtam, majd elállt az utamból. Elindultam egyenesen a konyhát keresve. Ez a ház nagy volt, de hamar meg lehet tanulni a tájékozódást. Láttam, hogy Nam Joon ül az asztalnál, és falatozik. Odamentem hozzá, majd helyet foglaltam. Csendben ültünk egymás mellett, én arra vártam, hogy majd bocsánatot kér, de nem igazán erőlteti meg magát az ilyenekben úgy tűnik. Jimin, aki a reggelit csinálta, elém rakott egy tányért, amin rántotta volt. Elég jól nézett ki, és biztos finom is. Elkezdtem enni, de valaki hátráltatott ebben.

- Ami a szobában történt..... S...sajn....sajnálom. - nyögte ki Nam Joon. Egy kicsit megnyugodtam, és tovább ettem a reggelim. A számat elhagyta egy apró mosoly, amire szinte mindenki felfigyelt. 

- Nahát nahát. - jött oda SeokJin is. - Nem mond minden nap ilyeneket a vezetőnk, szóval érezd magad különlegesnek. 

- Beszélni akarok veled! - jött oda Hoseok. 

- Én nem akarok veled beszélni. - válaszoltam, de őt ez nem érdekelte. Ismét megragadott, és a szobába vitt. 

- Elmondom miért is hoztunk ide téged. Illetve hoztalak ide. Nam Joon, egy perverz állat. Nos, nagyon vigyázz vele, és ha még egyszer próbálkozni fog, csak kiabálj. Más dolgod nincs is. Ne hagyd magad, próbáld őt elkerülni. A reggeli sajnálata csak egy látszat, hogy még egyszer próbálkozzon. Nem te vagy az egyetlen akit idehoztunk. 5 éve ezt csináljuk. Mindig hozunk ide egy lányt, akit megerőszakol, ezzel érzi jól magát. A volt barátnője megcsalta, és ezzel úgy érzi, helyre hozhat mindent. De nem. És hogy ezt miért mondom el neked? Mert tudom ki vagy, és nem akarom, hogy veled ez történjen. Én tényleg nem akarlak bántani, és nem is foglak, csak kérlek, nagyon vigyázz. - fejezte be meséjét. Sokként ért, hogy egy ilyen ember ilyet tegyen egy lánnyal. 

- Hogy érted azt, hogy tudod ki vagyok? És akkor miért nem viszel vissza oda, ahol amúgy is lakok?  - kérdeztem vissza, miután felfogtam mindent.
- Az mindegy, majd egyszer talán megtudod. Mindent meg fogsz tudni, de most csak tedd azt amit mondok, rendben?  És még valami. Kimegyünk vissza a konyhába, te nevetni fogsz, és megnyalod ajkaid mindenki előtt. - mondta, majd megragadta ismét karomat.

- Mi? Miért? Én nem..... - fogta be a számat, és tovább rángatott ki a konyhába. El kellett játszanom ezt, de hogy miért, fogalmam sincs. Amikor odaértünk, hangos nevetésbe kezdtem, majd ő is utánozott. Megnyaltam szám szélét, és mindenki ránk figyelt. Ez az erőltetett nevetés nekem nem megy.
- Hoseok.... ugye nem? - állt fel Nam Joon, és neki esett Hoseoknak. Remélem nem gondol semmi rosszra. Amíg ők ketten lerendezik egymást, én elkezdtem keresni a kijáratot. A többiek úgy is őket nézik, most nem figyelnek rám. Láttam egy ajtót, amihez odaszaladtam, majd a kilincset megragadva nyitottam ajtót. Pechemre zárva volt.

- A fenébe. - mérgelődtem magamban. Tényleg nincs kiút. 

- Ezt kicsit elnézted szépségem. - nevetett valaki a hátam mögött, de inkább azt az opciót választottam, hogy maradok a helyemen, és inkább nem fordulok meg. Remegtem az idegességtől, legszívesebben elrendezném őket, de persze ezek csak mind apró gondolatok, amiket szemtől szembe nem tudnám megtenni, mert nő vagyok, gyenge, és amúgy sem verekedtem még soha életemben. Rendben, akkor mivel nem tudok elmenni innen, muszáj vagyok végigjátszanom a szerepem. 

- Gyere csak, én nem akarlak megerőszakolni. - még mindig az a vigyor az arcán, amit nem látok, de érzem. Megragadta karom, és maga felé fordított. Hát ki más lenne mint YoonGi. Ő a testőröm, vagy védőm, vagy hogy is hívják. - Az amúgy sem az én dolgom. - még mindig nevetve. 

- Jobban jársz, ha elengedsz. - parancsoltam rá, de nem hatotta meg, és mintha erősebben fogta volna.
- Óóh, mert mit fogsz csinálni? - a vigyor hirtelen eltűnt az arcáról, és megijedtem, hogy bántani fog, amiért ráparancsoltam, de ahelyett inkább visszavitt a konyhába, ahol eddig tartózkodtak a többiek. Egy kicsivel kevesebb srác maradt, a többiek felszívódtak. Visszaültem a helyemre, és vártam, hogy mi fog történni. A napjaim félelemmel fognak eltelni, és remeghetek mikor fog újra "megtámadni" Nam Joon.